[régi post, júliusi; véletlenül nem nyomtam a publikálásra]
Jártam egy kicsit pszichológusnál. A pszichiáter unalmasnak mondott.
Lerobbant szocreál betonbunker, akár a Half-Life kettőbe is képzelhetném magam. Ha oda is képzeltem volna magam, még időben, nem talált volna unalmasnak a pszichiáter sem. Nem bántom szegény böhöm villamost, elvégre a munkahelyem is. Talán kötelező sem lenne a műszak után átöltöznöm, hiszen csak két emelet, na meg egy hosszú folyosó a pszichiátria épületéig. Mintha a vad gyilkosokat összetévesztenék a mozgásszervi betegekkel, így próbálják a normálisnak definiált többi beteget megóvni tőlük. Ott már hófehér falak és szokatlanul vaskos ajtózárak, hangszigetelt rendelői ajtók, és pisztolyként lapuló diazepám injekciók a köpenyek alatt. Béke és csend. Miként szólítjuk azt a kórházi dolgozót, aki nem nővér, de nem doktor? Kerüljük inkább a megszólítást. Nagyszabású családi rendezvények során erre már sokat edzettem, nem okoz gondot.
Ha dühöngő őrült lennék, akkor sem hagyhatnánk ki a középiskolai idegen nyelvi óráktól kölcsön vett Amerikából jöttem, mesterségem címere játékot. De kedvemre hamarosan a tárgyra térünk: mi a probléma tulajdonképpen? Fair enough. Kérem, én három éve írom, szelektálom és finomítom az életemet súlyosan nehezítő problémáimat, azok megjelenési formáit és általam vélt tudatalatti pilléreit. Itt van, kérem, gépírva, tizenkettessel, másfelessel, sorkizártan, spirálozva. Azt most hagyjuk, tegye le és mondja el fejből, amit gondol és eszébe jut. Persze, hogy visszakerültem az iskolába! Ideges leszek, aggodalmas, elkezdek izzadni, próbálom felidézni, miket szoktam neked mondani egy csalódás és négy pohár vörös bor után. Azok a szépen egyeztetett, összefüggő, négyoldalas monológok sehol sincsenek. Reménytelen, mint az aorta hasi elágazódásának részleteit kifejtenem, miközben a docens a szememben lévő árnyalatok számát vizsgálja. Jön egy véletlen böffentés: félek a megmérettetésektől és ez megnehezíti a karrierem építését. A szakembernek hívott már tátott szájjal várja és azonnal ráharap, mint pitbull a véres abroncsra. Azonnal szájzárat kap, mint kiderül, hónapokra. Eddig, és ne tovább: a maga életének problémája az, hogy fél a megmérettetésektől.
Igen, kérem, és még harmincegy tétel, amelyek itt vannak, ebben -- melyet akár az ablakon is kidobhattam volna, ha nem lenne berácsozva, vagy felgyújthattam volna, ha még dohányoznék. Maga fél a megmérettetésektől és eztet meg kell oldani, hogy előre tudjon lépni az életében. Nem kell most azzal foglalkoznunk, miért alakult ki ez az életfelfogás; magának az kell, hogy ne féljen a megmérettetésektől. Azonnal megvilágosodom: hát persze! Hogy erre én nem gondoltam! Leesik a társadalombiztosítási alap vékonyka tantusza az órában és csörög. Mára elfogyott az időnk, de, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy itt a tudatlanok közepesen szintezett oktatása folyik, maga házi feladatként megkapja ezt: ne féljen a megmérettetésektől.
[azóta már dohányzom]
