Néhány hónapja segítséget kértem egy pszichiátertől az elharapódzott mentális problémáim megoldására. Ő éppen 23 perc bájcsevej után kijelentette, hogy nincs pszichiátriai gondom. Nem sokkal később bemutatott egy nem rég végzett, elmondása alapján rendkívül jó képességű pszichológusnak.
Arról most nem mesélek, miért hagytam őt ott váratlanul, és erősen abban a hiszemben, hogy az utóbbi héten öngyilkos lettem. A történelmi lényeg, hogy három tesztet kellett végigválaszolnom az első találkozásunkkor. Az MMPI egy általános személyiségteszt: elvileg a sokórás kikérdezés folyamatát gyorsítja és könnyíti meg. A második egy szorongási kérdőív volt, amelyen kiemelkedően jó pontszámot értem el, akár csak az érettségin; engem erre neveltek. A harmadik egy általános depresszió kérdőív, melyen gyakorlatilag elhanyagolható értéket kaptam. Ennek jelentése a szakember számára, hogy biztosan nem vagyok depressziós.
A kérdőívben számos megfogalmazásban szerepeltek olyan kérdések, mint "Kilátástalan-e az ön élete?" és "Lehet-e változtatni az önt körülvevő dolgokon?", et cetera. Ezekre akkor egyértelmű nemet válaszoltam, hiszen bármely józan és intelligens ember beláthatja, hogy a szabad akarat szubjektíve feltétlenül létezik, a dolgokon igenis változtatni lehet, vagy azok maguktól is megváltozhatnak, ha nem kell predesztinálnunk, milyen irányba. Ezekre a kérdésekre már lassan két hete megfordult a válaszom. Már egészen stabilan úgy gondolom, hogy az életem kilátástalan, a dolgok többé már nem változnak és rajtuk változtatni sem lehet, az elkövetkező lényeges esemény az életemben pedig a halálom lesz. A személyiségem részévé vált kettős mentalitás azonban nem múlt el.
Igaz, hogy már sokkal erősebb a kilátástalanság érzése, mint az akarattudatom, utóbbi mégis létezik. Napi vagy óránkénti szinten küzdök az egyre diadalmasabb érzés ellen a tudattal, amely folyton csökevényesedik. A vágyaim még mindig jól beláthatóak, de az elérésük útjáról részegen lelépek a sárba minden percben. Nem lehet úgy sportossá válni, hogy zabálok, hiszen nem számít már semmi. Nem lehet úgy boldog párt találni, hogy mindenkire ráhajtanék, vélvén jobb ma egy tyúk, mint ha holnap talán összejön valami. Te mondtad, barátom: nem lehet matt részegen könyvtárba menni, nem lehet káromkodva Wagnert hallgatni, nem lehet ópiumot szívva a tudás hatalmáról diskurálni!
A két személyiség szétfeszít, és a keltett indulat pontot tesz a mai bejegyzés végére.
