Ecce homo sapiens

A stimulánsok és depresszánsok jelenlegi kombinációja mellett az ideális szórakozásom az lenne, ha egy nagy tárkapacitású gépkarabéllyal kedvemre lőhetnék emberekre. Pszichiáter, sem pszichológus, sem családtagom nem gondolja úgy, hogy szakmai módon befolyásolni kellene a viselkedésem.

[régi post, júliusi; véletlenül nem nyomtam a publikálásra]

Jártam egy kicsit pszichológusnál. A pszichiáter unalmasnak mondott.

Lerobbant szocreál betonbunker, akár a Half-Life kettőbe is képzelhetném magam. Ha oda is képzeltem volna magam, még időben, nem talált volna unalmasnak a pszichiáter sem. Nem bántom szegény böhöm villamost, elvégre a munkahelyem is. Talán kötelező sem lenne a műszak után átöltöznöm, hiszen csak két emelet, na meg egy hosszú folyosó a pszichiátria épületéig. Mintha a vad gyilkosokat összetévesztenék a mozgásszervi betegekkel, így próbálják a normálisnak definiált többi beteget megóvni tőlük. Ott már hófehér falak és szokatlanul vaskos ajtózárak, hangszigetelt rendelői ajtók, és pisztolyként lapuló diazepám injekciók a köpenyek alatt. Béke és csend. Miként szólítjuk azt a kórházi dolgozót, aki nem nővér, de nem doktor? Kerüljük inkább a megszólítást. Nagyszabású családi rendezvények során erre már sokat edzettem, nem okoz gondot.

Ha dühöngő őrült lennék, akkor sem hagyhatnánk ki a középiskolai idegen nyelvi óráktól kölcsön vett Amerikából jöttem, mesterségem címere játékot. De kedvemre hamarosan a tárgyra térünk: mi a probléma tulajdonképpen? Fair enough. Kérem, én három éve írom, szelektálom és finomítom az életemet súlyosan nehezítő problémáimat, azok megjelenési formáit és általam vélt tudatalatti pilléreit. Itt van, kérem, gépírva, tizenkettessel, másfelessel, sorkizártan, spirálozva. Azt most hagyjuk, tegye le és mondja el fejből, amit gondol és eszébe jut. Persze, hogy visszakerültem az iskolába! Ideges leszek, aggodalmas, elkezdek izzadni, próbálom felidézni, miket szoktam neked mondani egy csalódás és négy pohár vörös bor után. Azok a szépen egyeztetett, összefüggő, négyoldalas monológok sehol sincsenek. Reménytelen, mint az aorta hasi elágazódásának részleteit kifejtenem, miközben a docens a szememben lévő árnyalatok számát vizsgálja. Jön egy véletlen böffentés: félek a megmérettetésektől és ez megnehezíti a karrierem építését. A szakembernek hívott már tátott szájjal várja és azonnal ráharap, mint pitbull a véres abroncsra. Azonnal szájzárat kap, mint kiderül, hónapokra. Eddig, és ne tovább: a maga életének problémája az, hogy fél a megmérettetésektől.

Igen, kérem, és még harmincegy tétel, amelyek itt vannak, ebben -- melyet akár az ablakon is kidobhattam volna, ha nem lenne berácsozva, vagy felgyújthattam volna, ha még dohányoznék. Maga fél a megmérettetésektől és eztet meg kell oldani, hogy előre tudjon lépni az életében. Nem kell most azzal foglalkoznunk, miért alakult ki ez az életfelfogás; magának az kell, hogy ne féljen a megmérettetésektől. Azonnal megvilágosodom: hát persze! Hogy erre én nem gondoltam! Leesik a társadalombiztosítási alap vékonyka tantusza az órában és csörög. Mára elfogyott az időnk, de, ha eddig nem lett volna nyilvánvaló, hogy itt a tudatlanok közepesen szintezett oktatása folyik, maga házi feladatként megkapja ezt: ne féljen a megmérettetésektől.

[azóta már dohányzom]

Néhány hónapja segítséget kértem egy pszichiátertől az elharapódzott mentális problémáim megoldására. Ő éppen 23 perc bájcsevej után kijelentette, hogy nincs pszichiátriai gondom. Nem sokkal később bemutatott egy nem rég végzett, elmondása alapján rendkívül jó képességű pszichológusnak.

Arról most nem mesélek, miért hagytam őt ott váratlanul, és erősen abban a hiszemben, hogy az utóbbi héten öngyilkos lettem. A történelmi lényeg, hogy három tesztet kellett végigválaszolnom az első találkozásunkkor. Az MMPI egy általános személyiségteszt: elvileg a sokórás kikérdezés folyamatát gyorsítja és könnyíti meg. A második egy szorongási kérdőív volt, amelyen kiemelkedően jó pontszámot értem el, akár csak az érettségin; engem erre neveltek. A harmadik egy általános depresszió kérdőív, melyen gyakorlatilag elhanyagolható értéket kaptam. Ennek jelentése a szakember számára, hogy biztosan nem vagyok depressziós.

A kérdőívben számos megfogalmazásban szerepeltek olyan kérdések, mint "Kilátástalan-e az ön élete?" és "Lehet-e változtatni az önt körülvevő dolgokon?", et cetera. Ezekre akkor egyértelmű nemet válaszoltam, hiszen bármely józan és intelligens ember beláthatja, hogy a szabad akarat szubjektíve feltétlenül létezik, a dolgokon igenis változtatni lehet, vagy azok maguktól is megváltozhatnak, ha nem kell predesztinálnunk, milyen irányba. Ezekre a kérdésekre már lassan két hete megfordult a válaszom. Már egészen stabilan úgy gondolom, hogy az életem kilátástalan, a dolgok többé már nem változnak és rajtuk változtatni sem lehet, az elkövetkező lényeges esemény az életemben pedig a halálom lesz. A személyiségem részévé vált kettős mentalitás azonban nem múlt el.

Igaz, hogy már sokkal erősebb a kilátástalanság érzése, mint az akarattudatom, utóbbi mégis létezik. Napi vagy óránkénti szinten küzdök az egyre diadalmasabb érzés ellen a tudattal, amely folyton csökevényesedik. A vágyaim még mindig jól beláthatóak, de az elérésük útjáról részegen lelépek a sárba minden percben. Nem lehet úgy sportossá válni, hogy zabálok, hiszen nem számít már semmi. Nem lehet úgy boldog párt találni, hogy mindenkire ráhajtanék, vélvén jobb ma egy tyúk, mint ha holnap talán összejön valami. Te mondtad, barátom: nem lehet matt részegen könyvtárba menni, nem lehet káromkodva Wagnert hallgatni, nem lehet ópiumot szívva a tudás hatalmáról diskurálni!

A két személyiség szétfeszít, és a keltett indulat pontot tesz a mai bejegyzés végére.

Nem csoda, hogy felborult az életciklusom. Tudat alatt annyi alvást próbálok elérni, amennyit csak lehet; amennyit a környezet és a biológiai adottságaim megengednek. Mondjuk napokon keresztül 18 órákat, lehetőleg egyben, vagy két részletben, hogy a végén már jó hosszú összefüggő paradox alvási szakaszok jelentkezhessenek.

A paradox alváshoz, vagy R.E.M. alváshoz köthetőek az ún. eleven álmok, amelyeket valóságosnak érzékelünk abban a pillanatban. Ebben az alvási szakaszban tényleg szinte megegyezik az agyi aktivitás az ébren lévő emberével, a legnagyobb eltérés csak az atóniás állapotot előidéző motorneuronos inaktivitás, más szóval, hogy az egészséges ember valójában nem futkorászik a szobában, amikor azt álmodja, hogy pókok másztak a hátára. A paradox alvás funkciója, jelen hipotézisek szerint, bizonyos típusú emlékek elrendezése, kiváltképp a gyakorlati készségekkel és a környezet tulajdonságaival kapcsolatosaké. A rendezés közben kiolvasásra kerülnek az emlékek, és amelyek hasznosak vagy valamiért relevánsak, még erősebben visszakerülnek, amelyek nem, elfelejtődnek.

A tapasztalat azt mutatja, hogy bárki meg tudja tanulni irányítani az álmait. Ez valószínűleg úgy lehetséges, az eleven álmok funkciója a memória visszaírása (vagy azok ennek velejárói). Ha tudatosan relevánsnak jelölünk bizonyos emlékeket, akkor agyunk azokat fogja visszaírni, tehát azokat fogjuk valóságként újraélni.

Én éppen ezt teszem, bár csak a folyamat közepén vettem észre. Valami miatt elkezdtek olyan álmaim lenni, amelyek nem elrugaszkodottak a valóságtól, de egy olyan világban játszódnak, ahol nem követtem el az egyébként elkövetett hibáimat, így nem csak a folyamatos csalódott és bűntudatos érzés nincs meg, de konkrét gyakorlati előnyben vagyok: vannak barátaim, szeretőim, valamennyi pénzem is, stb. Az álmodott világ sokkal jobb, mint a valós.

De mi lesz, amikor már napi 24 órát fogok aludni?

Volt blogom. Voltak blogjaim. Egymás után is, egymás mellett is, de már régen nincsenek. Megöltem őket, puszta kézzel, pontosabban, csak egy mutatóeszközt használtam hozzá. Mélyen klikkeltem bele törlés gombjukba. Meg akartam szabadítani a világot, a szervereket és főleg magamat a további fájdalomtól, amit az öncélú, túlzó, értelmüket vesztett és nehezen olvasható soraim jelentettek. Kifolyattam a kék vérüket. A föld beitta, aztán kihányta a latrinába, megtörölte az ábrázatát és hívott egy taxit.

Megbántam. Hamar hiányozni kezdett a rendszeres megkönnyebbülés. Akinek volt már székrekedése, tudja, miről van szó. Folyamatosan feszített belülről, néha már hallucináltam tőle, de nem volt már a zöld-fehér felület, ahova odaszarhattam volna egyet a világról, meg az emberekről, meg a szocializációról, meg a filozófiáról, meg a családokról, meg a jövőmről és hogy az úgysem lesz. Egy szokásosan büdöset, ami a legtöbbek szerint mégsem valami feltűnő vagy figyelemre méltó. Ennek nyomán, ahogy a harminc éves szűz már Lady Gagával is lefeküdne, vagy a sivatagi vándor megissza a saját vizeletét, ahogy a hegymászó a haláltól való félelmében lefűrészeli saját beszorult lábát - regisztráltam a féjszbukra.*

Ez egy baromság. Az ember a féjszbukon hamar rájön, hogy ha túl sok lájkmentes írása van az üzenőfalán, gyakorlatilag nullára csökken az esélye, hogy egy lány segítsen neki a génállományát egy latexbuborékba csomagolni. Plusz az is nyilvánvaló, hogy féjszbukon mindenki lájkol, mintha muszáj lenne, vagyis, ha nincs lájk*, akkor el sem olvasták. Azt pedig minden gondolkodó érzi, hogy ha gondolatait nem hallgatják meg, akkor felesleges megosztania. A blog.hu sokkal kellemesebb, hiszen a statisztika oldalon kiválaszthatod a számok közül a legnagyobbat és örülhetsz neki, bármi is az, ráadásul soha semmi nem nulla. Ami még a nyilvánvaló feleslegességnél is rosszabb, hogy valódi névvel kerülnek fel az írások, tehát az utcán, ha meglátnak, az jut eszükbe, micsoda barom vagy, nem az, hogy ez az ismeretlen srác bizonyára érdekes személyiség lehet, bár semmit sem tudok róla.

A lényeg, hogy vissza a hosszabb és anonim önkifejezéshez. Nem, nem lesznek macskás videók.

Szia! Strigi Bluebird vagyok és ez itt a blogom.

*Nagy szeretettel üdvözlöm régmúlt irodalom és magyar nyelv tanárnőmet, akinek meggyőződése szerint nejlon és ímél, ha igazán magyarok vagyunk, nemzeti összetartás, kokárda, orbánfüves vodka.